Szentendre története az ősidőktől napjainkig
Az ország ezen része kedvező természetrajzi adottságainak köszönhetően már ősidők óta emberlakta terület. A Duna-partján feltárt rénszarvasvadász-telepek nyomai a 15-20000 évvel ezelőtti emberi közösség nyomairól tanúskodnak. A város belső területeiről a legkorábbi régészeti leletek az újkőkorból származnak, a Bükkös-patak mentén élő kb. 4500 évvel ezelőtti embercsoporttól. Ettől az időszaktól kezdve folyamatosan laktak emberek a város mai területén.
A Római Birodalom kora
Az őslakosok
A római hódítás korában a Dunakanyar vidékén két törzsről tudunk: az illyr eredetű azalusokról és a kelta eraviscusokról, mely utóbbiak alkották Szentendre őslakosságát. Feltárt sírkövet bizonyítják, hogy az eraviscus település lakói nem pusztultak ki a római hódítás után, hanem lakóhelyükön maradva tovább éltek a római uralom alatt is.
A rómaiak a Kr.u. I. században hódították meg ezt a területet és Pannónia néven csatolták a Római Birodalomhoz. A Duna alkotta határvonal mentén létrehozott védelmi erődrendszer, a limes védte a birodalmat ezután, közel 400 évig.
A védővonal egyik katonai tábora az Ulcisia Castra (Farkasvár) a mai Szentendre Dunakanyar körút-Paprikabíró utca-Római sánc köz által határolt területen épült fel. Az V. század első feléig fennálló, enyhén trapéz alakú, 205×134 méteres erődítmény, – melynek falai elérték a 1,5 méter vastagságot – mintegy 1000 fős katonaság befogadására volt alkalmas.
Az erőd körül épült fel a polgárváros, ahol az erődben szolgálatot teljesítő katonák családtagjai, és az őket ellátó iparosok, kereskedők éltek. Azonban a közeli Aquincum gazdagabb polgárai is szívesen építtettek maguknak villát a környéken, például Pismányban, a Dömör-kapunál, de a mai Skanzen területén feltárt Villa rustica is erről tanúskodik.
Emlékek ebből a korból:
- Római Kőtárban őrzött leletek
- Nemzeti Múzeum leletei
- Villa rustica romjai a Skanzen területén
- Római fürdő maradványai (Kossuth Lajos utca 16.)
- Római kort őrző utcanevek: Római sánc köz, Pannónia utca, Római tábor köz, Ulcisia köz
Könyvajánlat: Soproni Sándor: Szentendre a rómaiak korában (szentendrei füzetek sorozat)
A Római birodalom bukása után
Róma uralmának ebben a régióban a hunok 430-ban történt betörése vetett véget, majd a honfoglalásig számos nép lakta a területet. A IV. század első felében longobárdok telepedtek le. A mai Pannónia-telepen feltárt temetőikből előkerült értékes leletanyagot a Nemzeti Múzeum őrzi.
568 környékén avarok érkeztek és alapítottak törzsi székhelyet Szentendre területén.
A honfoglalás idején az Árpád vezetésével érkező magyarok szintén felismerték a környék remek adottságait, Apor vezér szálláshelyéül a mai Szentendre területét választotta.
Egyházi iratokból tudjuk, hogy az államalapítás után Szent István király egy falut adományoz a veszprémi püspökségnek, mely a történészek szerint a mai Szentendre lehetett. Fulco püspöki írnok 1146-ban kelt végrendeletében olvasható először a település „Szentendre” (Sanctus Andreas) elnevezés. “… in curia episcopali Sancti Andree secus Danubium.”. Neki köszönhető tehát az a jelentős adat, hogy a települést 1146-ban Sanctus Andreasnak hívták, mely elnevezés a középkori plébániatemplom védőszentjétől, Szent Andrástól származik. Fulco deák nevét ma Szentendrén utcanév őrzi (Fulco deák utca).
Szentendre középkori életéről viszonylag keveset tudunk. Az ismert, hogy az 1241. évi tatárjárás során a várost a támadók felégették, a lakosság a környező hegyekbe menekült.
Amikor Róbert Károly (magyar király 1308-tól 1342-es haláláig) 1318-ban uralkodásának központját Visegrádra helyezte, az fellendítette Szentendre életét is, köszönhetően központi elhelyezkedésének, félúton Buda és Visegrád között.
Szintén ebben az az időben jelentek meg Magyarországon az első, a török elől a Balkánról menekülő népcsoportok, akik 1420-1690 között négy hullámban érkeztek Szentendrére.
Az 1541-től – Buda elestétől – kezdődő közel 150 éves török uralom alatt Szentendréről a lakosság egy része elmenekült, a város teljesen elpusztult, lakatlan településként tartották számon.
A szerb város kialakulása
Buda visszafoglalása (1686) után indul meg a város újjáéledése. A török elöl menekülő népek csoportjai érkeztek Szentendrére. 1690-ben több ezer szerb érkezett a városba Csarnojevics Arzén pátriárkájuk vezetésével, de jöttek velük dalmátok, bosnyákok, macedónok, albánok, görögök, horvátok és cincárok is. Egy korabeli feljegyzésben olvashatjuk: „…Letelepedtünk egy Szentendre nevű helyen, Buda fölött. Jó hely idegenek tartózkodására. Egyesek Bulgáriának, mások Szent-Andrásnak hívják. És itt építettünk faházakat, ahogy ki bírt és fából való templomokat…”
Egy 1696-os összeírás szerint kb. 6000 szerb élt az akkori városban. Az azonos vidékről származó csoportok a letelepedés után is együtt maradtak, saját templomot építettek, melyeket korábbi lakóhelyükről neveztek el és ezek köré húzták fel lakóházaikat, saját negyedet (mehala) hozva létre. Több szentendrei templom a mai napig őrzi ezeket az elnevezéseket: a szerbiai pozserováciak a Pozsarevacskát, a szerémségi csiprováciak a Csiprovacskát az opovóiak az Opovacskát (mai református templom), a belgrádiak pedig a Belgrád székesegyházat építették. A katolikus vallású dalmátok külön negyedet alkottak, a Templomdombon és a Szamárhegyen, templomuk közelében.
A letelepedő szerbek nagy része iparos és kereskedő, más részük szőlőtermelő volt, szorgalmas munkájuknak köszönhetően Szentedre virágzásnak indult. A XVIII. századra Szentendre a megye harmadik legnagyobb városává, a magyaroroszági szerbek kereskedelmi, egyházi és kulturális központjává vált. Ebben az időben épült ki üzleteivel, barokk kereskedőházaival, újjáépített kőtemplomaival a középkori utcaszerkezetet megőrző, ma is látható kereskedőváros képe.
A szőlőtermelés fellendülését jelzi, hogy míg az 1720-as években 2000, addig a század végére 25000 akó bort készítettek a szentendrei szőlősgazdák, köztük a kor híres borait a vörösaszút és a rác ürmöst. 1833-ra 70.000 akós bortermelésével Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye legnagyobb termelője lett.
Tudta?
Mi a rác ürmös?
„Mi kétféle ürmöst ismerünk, a rác ürmöst és a főtt ürmöst. A rác ürmös oly módon készül, hogy egy hordót felfenekelnek, azt 3/4 részben ép érett szőlőfürtökkel telerakják s e közé fehér ürmöt (Artemisia absynthium), kalmuszgyökeret, citrom- s narancshéjat stb. tevén, óborral teletöltik és 4-5 hétig érni hagyják, mikor a hordó már csapra üthető.” (forrás: Pallas Nagy Lexikona)
A karlócai békekötés (1699) után a szerbek visszatelepülésével illetve más európai népek megjelenésével a város nemzetiségi összetétele megváltozott. A XVII. század végén, a XVIII. század elején Németország és Ausztria különböző tartományaiból svábok, északról pedig szlovákok jöttek a környékbeli pilisi falvakba és Szentendrére. A hódoltság után visszatért vagy idetelepült magyarok katolikusok és protestánsok, a Balkánról jött népek közül a dalmátok pedig római katolikusok voltak. A pravoszlávok, noha menekültek voltak, de mivel többen voltak, így átvették a város irányítását.
Egy virágkor vége
A nagyipar és a közlekedés fejlődése nem kedvezett Szentendrének, ahol főleg a kisebb kézműves iparágak és a kereskedelem jelentette a megélhetést. A kialakuló gyáripar és a hajóvontatás mellet megjelenő fejlettebb gőzhajózás visszavetette a város fejlődését. A szentendrei iparos-kereskedőcsaládoknak nem voltak nagyipari kapcsolataik, ezért a városban nem létesültek nagyobb gyárak.
Árvizek, tűzvészek pusztítottak, az 1838-as Dunai árvíz nyomait városszerte emléktáblák jelzik.
Sok szerb család visszaköltözött az óhazába, helyükre magyar, német és szlovák telepesek érkeztek. Az 1891-es népszámlálás szerint a 4266 fős lakosságból már csak 19%-a volt csupán szerb, a többi 28% német, 26% magyar, 24% szlovák.
A felekezetek szerint eloszlás pedig:
katolikus 3225 fő, görög keleti 595 fő, református 186 fő, zsidó 176 fő, evangélikus 78 fő, görögkatolikus 6 fő.
1848 Szentendrén
Az 1848-as szabadságharc idején a várost 300 nemzetőr kiállítására kötelezték, tényleges számukról azonban nem maradt fönt pontos adat. A háborús események Szentendrét szerencsére elkerülték. A forradalom leverése után a menekülő Perczel Mórt egy szentendrei szerb család bújtatta. Később a városban talált menedéket Petzelt József honvéd alezredes, hadmérnök, egyetemi tanár, kinek nevét a városban középiskola viseli, sírja pedig a városi temetőben rendszeresen a március 15-i megemlékezések egyik színhelye.
Dumtsa Jenő kora
1871-ben Szentendre rendezett tanácsú város lett, első polgármesterévé pedig a cincár származású módos kereskedő Dumtsa Jenőt választották.
Tudta?
Mi a cincár?
A dél-Balkánon élő románok, az ún. makedorománok neve a szomszédos délszlávok nyelvében és a régi magyarban. Saját nemzeti államuk nem alakult ki, de jelentős szerepük volt a Balkán-félsziget urbánus életében. Keresettek voltak építőmestereik, ötvöseik, kereskedőik. Az oszmán-törökök előnyomulásával sokan elmenekültek közülük. Magyarországon is nagy számban éltek cincárok. Idővel közösségeik asszimilálódtak.
Dumtsa korábban a város főbírája volt, aki 1872-től 31 éven át (1903-ig) töltötte be városvezetői hivatalát, munkássága alatt indult el újból a város a fejlődés útján.
Köztiszteletnek örvendő vezető volt, aki békességet teremtett a nemzetiségek között, önmagát „szerb identitású, pravoszláv vallású magyar hazafinak” tartotta. Számos rendelkezésével előmozdította Szentendre fejlődését: segítette a város adósságoktól való megszabadulását, indítványozta az utcák lekövezését és elnevezését. Lecsapoltatta a Szentendre és Pomáz közötti mocsaras lápot, ami így a város mezőgazdaságilag hasznos területévé vált.
A szentendrei vasút
Dumtsa kezdeményezésére megkezdődött a vasút (mai HÉV) építése, melynek eredményeként 1888-től Szentendrét Budapesttel vonatpálya kötötte össze. 1914-ig a pálya villamosításáig gőzmozdony járt. Ez lett a negyedik Budapestről kivezető HÉV azaz Helyi Érdekeltségű Vasút. Egy ideig BEV (Budapesti Elővárosi Villamosvasút) néven is nevezik.
Dumtsa Jenő fizetésének egy részét a városi szegényalapba utalta és számos alapítványt hozott létre saját vagyonából a város támogatására, szegényebb sorsú diákokat, nőket támogatott. A város főutcáját még életében róla nevezték el, ami ma is viseli Szentendre első polgármesterének nevét, ahol egykori lakóházán emléktábla található.
Egy kis játék, rakja össze a kirakós darabjait.
A filoxéra után
Az Amerikából behurcolt filoxéra 1875-ös magyarországi megjelenése után Szentendrét is elérte, megsemmisítve a világhírű szentendrei szőlőtermelést. Az elpusztult szőlők helyére gyümölcsösöket telepítettek, melynek köszönhetően az 1890-es évek végére több tízezer gyümölcsfa hozta termését a környéken. Megjelent a híres szentendrei piszke, mely a város egyik jellegzetes gyümölcsévé vált. Kisebb üzemek, gyárak létesültek (téglagyár, papírgyár, szerszámgyár, kőbánya, fűrésztelep, kocsigyár).
A város lakosságának összetétele is változásnak indult. A vasútnak köszönhetően a szentendreiek Budapestre járhattak dolgozni és ezzel párhuzamosan megindult a fővárosiak kiköltözése is a nyugalmas „festői” kisvárosba.
A szentendrei vízimalmok
Egy 1808-ból származó térkép szerint hét vízimalom működött a mai Bükkös patak mentén. A legalsó, a Nérics-családról elnevezett malom a mai piactérnél állt és 1932-ig működött. A legismertebb a Deim-féle malom volt, melyhez kertvendéglő is tartozott, előtte 1899-ben ültetett hatalmas jegenyenyár ma is jelzi az egykori malom helyét. Efölött volt a Gernedl(i)-, még följebb a Giliczer-malom, majd a Grúber- (más néven Szentiványi-) malom, és végül, a Kéki-bánya magasságában a Klemm-féle lisztőrlő malom következett. Legtovább, 1944-ig az izbégi Grúber-féle malom üzemelt.
(Lásd: Török Katalin: Már nem pergetik a vizet, már nem kelepelnek… SzeVi, 2009. szeptember 25.)
Az első világháború
Az első világháborúban Szentendre 200-nál is több embert vesztett. A vármegye 1931-es ismertetője és címtára szerint Szentendréről 460 katona vonult be a háborúba, közülük 105-en hősi halált haltak. Emléküket a 2019-ben felállított emlékmű őrzi.
A háború után nagyobb lélekszámú szerb közösség hagyta el a várost. Az 1930-as adatok szerint a többségi magyarság mellet már kb. 200 szerb és közel 300-300 német illetve szlovák lakja a várost.
A trianoni döntés után Erdélyt Romániához csatolják, így a budapesti Képzőművészeti Főiskola elveszítette híres művésztelepét. A növendékeknek új helyet kellett keresniük, akik 1926-tól kezdetben csak a nyarakat töltötték Szentendrén, majd megalapították a szentendrei Festők Társaságát és állandó művésztelepet hoztak létre. Az azóta is működő művésztelep jelentős szerepet játszott Szentendre további fejlődésében, az ott alkotó művészek szerepe a magyar képzőművészetben egyetemes értékű.
A II. világháború utáni évek
A II. világháborúban a város épületei megmenekültek, de 112-en estek a harcok áldozatául. Emlékükre a Kálvária téren emeltek emlékművet 1997-ben.
„Szentendrét 1944-ben szállták meg az oroszok, december 25-én küldöttség állt össze, mely elébük ment fehér zászlóval: a város képviseletében a tanácsnok, a görögkeleti és a református esperes és a katolikus plébános. Kérésükre a magyar parancsnok is letette a fegyvert és a város megmenekült a pusztítástól. Közös megegyezéssel: “… elnémultak és három napig nem szóltak a harangok…”.”
(www.szentendre-plebania.hu)
1945 után az erdők állami kézbe kerültek, a termőföldeket felparcellázták, a Bükkös patak malmai megszűntek. A mezőgazdasági termelést az Óbuda termelőszövetkezet irányította. Lakótelepek létesülnek, felépül a Püspökmajor, 1960-ban a Rózsakert lakótelep. Kiépül a város közműhálózata, a vízvezeték és gázhálózat, megindul a csatornázás, az utcák felújítása. Működött tovább a töltőtollüzem, a cementgyár, új profillal bővül a Kocsigyár és a Kéziszerszámgyár. Megalakul a Papírárugyár.
Bővítik a 11-es főutat, melynek célja a műemléki városközpont kímélése. Az egykori kereskedőváros kulturális és idegenforgalmi központtá válik, a fejlesztések is ennek igényeit igyekezett kiszolgálni.
A 60as-70es évektől az életszínvonal emelkedésével a várost övező területeken szaporodni kezdtek a vállalati illetve a magán üdülő- és nyaralóházak. A hivatalos művelődéspolitika is felfedezte magának a várost, nagyszabású kulturális beruházások kezdődtek.
1951-ben megalakult a Ferenczy Múzeum sok kisebb-nagyobb kiállítóhelyével (Kovács Margit Kerámiamúzeum, Czóbel Múzeum, Kmetty Múzeum, Vajda Lajos Múzeum, Barcsay Múzeum, Népművészetek Háza).
1969-ben újabb művésztelep létesül. 1973-ban adják át a város határában a Skanzent, 1975-ben művelődési ház és megyei könyvtár nyílik a városban és elkezdi munkáját a Szentendrei Teátrum.
A Pap-szigeten 800 főt befogadni képes, I. osztályú nemzetközi kemping és 139 férőhelyes Danubius Szálló létesül.
Megváltozott Szentendre lakosságának száma is, a korábbi 5 000 fős színes nemzetiségű kistelepülésből közel 20 000 lakosú, magyar nemzetiségű város lett. „Észre sem vettük, és az utóbbi évtizedekben kialakult a város negyedik aranykora. Az ókori római táborvárost, a középkori magyar egyházi és igazgatási központot, az újkori szerb kereskedővárost manapság kulturális és idegenforgalmi célpontként tartják számon”. (1 nap Szentendrén, 2007).
1960-ban a történelmi óvárost védő 1 243 m hosszú gát épült, ami évtizedekig védte a várost a Duna áradásaitól. Ez a gát azonban az évek során annyira megrongálódott, hogy szükségessé vált egy új árvízvédelmi vonal-rendszer, melyre 2012-ben került sor. A modernizáció részét képezte egy, az országban elsőként felépített mobilgát-rendszer. 2013-ra épült meg a mobilgát, mely árvíz esetén felépítve védi a történelmi óvárost.
A Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT) 1980-ban Szentendrének ítélte a Hild János- emlékérmet. A MUT 1984-óta osztja ki ezt a díjat „a település céltudatos, fenntartható, integrált, stratégiai településfejlesztés terén kimagasló eredményeket elért önkormányzatoknak” (www.mut.hu).
A kitüntetés tiszteletére az akkori városvezetés a Templomdombra vezető egyik lépcsőnek a Hild-lépcső nevet adta.
2020 -ban az Európai Bizottság, Európai Örökség címet adományozott Szentendrének. A program megfogalmazása szerint céljuk, „hogy a közös értékekre, az európai történelemre és kultúrára alapozva erősítse a polgárokban az unióhoz való tartozás érzését, közös kulturális örökségünk és az európai értékek tiszteletét”. (bővebben: www.szentendre.hu 2020, április 1.)
Szentendre
- területe: 43,85 km2
- lakosainak száma: 25936 fő (2011. évi adat), 28040 fő (2019. évi becsült adat) (forrás: KSH)
Szentendre címere
A „zászlós bárány” már a XVIII. század óta a város jelképe. 1989-es népszavazáson döntött a város a címerről, melyet Borsódy László keramikusművész készített el.
A címer leírása: „ovális címerpajzsban, zöld dombon kék háttér előtt fehér, balra hátrafelé tekintő bárány áll. Jobb mellső lábával kereszt végződésű zászlónyelet tart, melyen vörös színű lobogó függ, középen fehér színű, egyenlő szárú kereszttel. A bárány fejét arany (sárga) színű glória övezi, dicsfénykör látható. Ugyancsak arany (sárga) színű a címerpajzson körülvevő barokk keretdísz, melynek tetején leveles korona áll.”
Szentendre város zászlaja
A zászlóalap 1:2 oldalarányú arany (sárga)-kék színű, amelyen az arany (sárga) szín felül (elől) látható. A zászló középtengelyében a város címere látható. Alatta „Szentendre” felirat arany (sárga) színnel. A zászló vége arannyal (sárga) rojtozott. (forrás: szentendre.hu)
felhasznált irodalom:
- Soproni-Horler-Kurucz-Máté: Szentendre (Panoráma sorozat) –(1985)
- 1 nap Szentendrén (szerk. Gaján Éva, 2007)
- Sin Edit: Szentendre összefoglaló története a kezdetektől 1989-(2000)-ig
- Török Katalin-Wehner Tibor: Szentendre Monumenta (MMA, 2020)
- Szentendre Településképi arculati kézikönyv (2018)
- iranyszentendre.hu
- szentendre-plebania.hu